Csináljuk rendesen!

Fussunk neki együtt! De lassan, úgy, mintha víz alatt kellene lendülni. Amikor van ellenállás, de olyan, ami tulajdonképpen tart, ölel, mindenhol megérint, teljesen körülvesz. Akkor az eldöntött mozdulat és a célba érkezés között esetleg van idő gondolkozni. Légbuborékok folynak ki a szánkból, nem szavak. Hangtalanul pattannak szét, nem bántanak senkit. A hajunkat egyenesre fésülik a hullámok, hátra fogják, aztán vissza söprik, sötétebbre festik, mint amilyen valójában, szárazon. Okafogyott lesz a frizura-kérdés, lehet minden a helyén anélkül, hogy elromlana, hiszen folyik, omlik, csúszik, beterít, simul, eltakar. Nem kell vele semmit sem kezdeni, csak hagyni, hogy legyen az, ami. Minden más a víz alatt. Minden megfontolt, minden elegáns, minden kecses, könnyű, mert a test magától emelkedik, nem kell izmozni, erőlködni, izzadni, feszülni. Szép ez a futás. Szép az akarat. Szép lesz a megérkezés is, mert belelöki majd az áramlat a végét a kezdetbe. Ha elfogy a levegőnk, az lesz a legszebb.

Ne ficánkolj!!!

Én itt lakom.

Te vendég vagy.

Csináljuk rendesen!

Kívánság

Még látok, amikor elkezdem, már alig van fény, mire befejezem. Lemosom a leander leveleit, pedig holnap megmetszem, téli frizurát vágok majd, összefogom az ágakat és beviszem a hideg elől, hogy legyen esélye túlélni azt, ami jön. Lemosom a majomkenyérfa leveleit is, holnap még érezheti a napot, megmelegedhet, estére ő is védve lesz, üveg mögött, falak mögött, elzárva, biztonságban. Vízszaga lesz az estének, nedves, hűvös a sötét érintése, amikor a karomat átfogva lassan megforgat magam körül. Még szerencse, hogy hosszú ujjú ing van rajtam, nem remegek bele ebbe a furcsa közelségbe. Le kellene mosnom magamról mindent, fahéjas narancsolajba kevert várakozást dörzsölni a tagjaimba, hogy illatos legyek, hogy elcsússzon rajtam minden szándék, ami a bőröm alá kúszna, de nem azért, hogy tápláljon, hanem hogy felemésszen. Nem fürdök meg, még a papucsom talpáról is fölitatom az eltévedt cseppeket, száraz vagyok, törékeny és érdes, tűzre való, lángot lobbantó. Hullócsillag száguld az ég peremén, nem ér célba, fölizzik, kialszik, már csak a szememben tükröződik az ígérete. Azt kívánom, hogy kívánjak valamit.

Évforduló-szindróma

Az egy az mindig páratlan. Az egy, az mindig az első. Egyedülálló, egyszeri, egyedi. De holnap elkezdődik a kettő. Ha a kettő több, mint az egy, márpedig miért ne lenne több, akkor, amit elvitt az egy, azt vajon duplán hozza vissza? És ha az egy nem vitt el semmit, hanem adott, akkor mi történik? Egyensúlyba kerül minden a kettőtől, ami páros, szimmetrikus, stabil, osztható az eggyel, meg önmagával is? Vagy csak kettőt látok, és nem merek már háromig sem jutni, inkább fellököm a gömbölyű nyolcat, azt a legkönnyebb borítani, hogy eljussak a végtelenig, amitől bepánikolok, és azt bizonygatom magamnak, hogy az egy után is egy jön, ha eltalálom végre azt a számrendszert, ami nem ért félre.

De az majd csak holnapután lesz.

A vadak húsa

Az egyik rám vadászott, eltalált, megsebzett, de nem estem össze. Felé fordultam, és könnyeket csókoltam a szájába. Lecsorgott a torkán a fájdalom, amit nekem okozott, nem akarta lenyelni, fuldokolva vergődött az ölelésemben, én pedig megvártam, amíg elfogy az utolsó korty levegő is a tüdejéből, és a lábaimhoz omlik. Átléptem rajta, és letöröltem a ruhám ujjával az érintését az arcomról.

Az egyik rám vadászott, a másik táncba rántott, jól pörgetett. Érezte a ritmust, vezette a mozdulatot, de nem figyelt eléggé arra, hogy mindig a szemembe nézzen. Csak egy pillantás ment félre, talán magát nézte a falakat borító tükörben, talán a mellettünk ringatózó idegen nőn akadt meg a tekintete, nem számít már. Kiestem az ütemből, kiestem a zenéből, magatehetetlenül zuhantam, a nevét kiáltottam, hátha elkap, de nem hallotta a hangomat, süket volt, mint a föld, amire érkeztem.

Az egyik rám vadászott, a másik táncba rántott, a következő megkapott. Meglepődtem az engedékenységemen, de a borra fogtam, amit nekem töltött. A nagytestű, gyümölcsös, nehéz és drága ital felforralta a véremet, beleszédültem a minőségbe, hagytam, hogy odaadó legyek, engedelmes, simulékony, hajlékony, édes és lágy. A fekete blúz alól kivillant a fehér csupasz tisztasága, és a vörös cseppek olyan pazar fényjátékot festettek rám, hogy királynőnek képzeltem magam, és egy pillanatra el is hittem, hogy az vagyok. Aztán elkalandozott a figyelmem, kinéztem a zöldbe, a fák visszanéztek rám, zavarba jöttem, kijózanított a szégyen, ráébredtem, hogy nincs palota, nincs korona, csak a másnap keményen lendített ütése, ami az arcomon csattan.

Az egyik bamba tehenet lő végül a nemes suta helyett, aminek marhára rágós lesz a húsa.

A másik felkéri az idegen nőt, de a lábára tapos, mert engem keres a tükörben.

A következő sötét szobában kínálja már a borát, de fények nélkül csak a részeg szajha jut neki.

 

A vadak húsát hosszan érlelem, vörösborban pácolom, kék és piros bogyókkal szórom meg, hogy ha omlik az erejük a számban, roppanjon valami a fogam alatt. Friss vizet öntök a poharamba, szomjas leszek a tánc után, amibe a figyelmes csendem visz.