Nem beszél. Pedig lenne mit mondania. Kérdezhetne is, de gyáva a válaszhoz. Halkan súghatna valamit, de akkor közel kellene hajolnia, ami intimitással itatná át a helyzetet még a megszólalás előtt. Kiabálhatna akár, de attól fél, hogy a hanggal töltött indulat ereje megrepesztené a hegyeket, amik leomlanának, betemetnék az utakat, és lapos lenne minden, olyan, amilyennek érzi, sík, egyhangú, semmilyen. Nem kockáztat. A félreértés lehetőségére hivatkozik, ami már ott lapul a ki sem mondott szavakban, és ettől elbizonytalanodik a születő gondolat, akkor pedig hogyan lehetne kiválasztani a megfelelő szavakat, a sorrendről, a mondatszerkezetről, a modalitásról és a stílusról nem is beszélve. Végül már ő sem tudja, mit akart mondani. Ezért inkább hallgat. Hallgatja a csendet, bár az sem beszél. Remeg a felszín, ahogy bezárva vergődnek a szavak, nem kapnak tőle szájat, nyelvet, fogakat a formálásra, hangszálakat zengésre, tüdőt az erő forrásaként, szívet, hogy meglegyen az érzelmi árnyalat. Nem testesülnek meg, nem nyílik csatorna, ami a másik parton várakozó értelmezéshez sodorhatná őket, és még akkor sem biztos, hogy találkoznának.
Könyököl, a tenyerébe fekteti az arcát. Alig érinti, az áll és a szemöldök támasztja a kéz puha, meleg kosarát, édesen krémes illatot lélegzik a bőréről, ösztönösen csukja be a szemét, hogy megpihenjen a takarásban. Aztán a szájára siklanak az ujjai, gyengéden, óvatosan. Türelmes magához, hátha ki tudja nyitni, hátha kibuggyanhat végre valami, ami mondható. A csend közel hajol, kihasználja a kínálkozó alkalmat, megsimogatja a nyakát, masszírozza a vállát, apró csókokat szór minden szabad bőrfelületre, csak a szájához nem fér hozzá, hiába próbálja finoman eltolni a kezét előle. De lassan mégis puhul az ajkak zárja, lazul, megremeg, igaz, nem engedi ki azt, ami bent van, csak egy mosoly mozdítja, ami nem sokáig marad szépen rajzolt, visszafogott és illedelmes, már rázza a nevetés, hangosan kacag, millió éles darabra robban a hallgatása. Amikor abbahagyja, gondosan összesöpri a szilánkokat, nehogy megsebezzék a csendet, aki rémülten kuporog a sarokban, oda menekült a váratlan hangzavar elől, és nem érti, mi történt, mit csinált rosszul, mit rontott el. Rá néz, de nem vigasztalja meg, mert nem beszél, és már nincs is mit mondania.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése