Séta

Akkor megyünk sétálni, amikor már alkonyodik, de még nem ment le teljesen a nap. Mert akkor az oldalról érkező fáradt fény már nem azzal van elfoglalva, hogy rávilágítson arra, ami képtelen elrejtőzni előle, hanem beéri annyival, hogy megvilágítsa azt, ami még látszani szeretne, ami nem fél tőle, mert tudja, hogy kegyelmes hozzá a türelmes, elfogadó, esti sugár. Mindegy, merre megyünk, fölfelé kapaszkodunk, lefelé ereszkedünk, kanyarog az út vagy egyenes, széles vagy keskeny, sima vagy göröngyös. Ha elbizonytalanodik az irány, majd fordulunk valamerre, sietni sem kell, bár az andalgást nem szeretem, aki elindult, menjen is, mert az ácsorgástól elvesztem az egyensúlyomat, nem megy a stabil kisterpesz, keresztezett lábakkal imbolygok, nekem mindig lépnem kell valamerre. Ha megfogod a kezemet, az jó, ha nem, az sem baj, de ha szorosan egymás mellett gyalogolunk, és véletlenül összeér a karunk, be kell fejezni egy eldöntött kézfogással, hogy ne jöjjek zavarba, hogy ne kérjek bocsánatot egy kívánt érintés miatt. Az ujjainkat ne kulcsoljuk össze, az hamar kényelmetlen lehet, és akkor nem érzem, ahogy a kézfej finom csontjait simogatja a lépések ritmusában hintázó mozdulat, felváltva, egyenletesen, hogy mindenki adjon és kapjon is gyengédséget. 

Beszélgethetünk, de csak az érdekes dolgokról, nem kell, hogy fontosak legyenek. Ha fúj a szél, akkor arról, hogy milyen emlékeket hoz, és vajon, ha megérzi a ránk tapadt múltat, elfelejti-e, azt, hogy honnan jött, vagy csak átfújja ezt a találkozást magán, és beleolvadunk abba, amit tovább visz. Ha idegen a hely, ahol járunk, akkor beszéljünk az ismeretlen csábító hatalmáról, vonzásáról, ha történet csillan egy pocsolya tükrében, akkor arról, hogy mi lesz a vége, és hogy elkezdeni a mesét miért könnyebb, mint befejezni. Nem gond, ha nem értünk mindenben egyet, nincs tétje a szavaknak, csak tartalma és súlya. Biztos, hogy egyik-másik mondat jelentése homályosra sikerül, de majd kifényesítjük a hajunkba tapadt idővel.

Ha találunk egy padot, leülünk, és megnézzük, hogy milyen a másik a tájban, hogy illik-e hozzá a környezet, vagy beleolvad, és alig lehet észrevenni, hogy hol van a határ közte és a kép között. Erről is beszélhetünk, meg másról is, de jó lenne, ha mindig arra koncentrálnál, amiről szó van, nem pedig arra, hogy ki beszél hozzád. Mert mire a padig érünk, a gyaloglás monoton ritmusától, az értelmes szavaktól, a kezed érintésétől, az alkonyi séta teljesen hétköznapi varázslatától elfelejtem, hogy kinek akarok látszani, magasra emelem a karomat, fölfogom a hajamat, és minden porcikámmal az ég felé nyújtózom,  hogy kényelmesen önmagam legyek. A gondosan elrejtett, precízen összehajtott szárnyak kinyílnak a hátamon, átszakítják a könnyű, vékony ruhát, vibrálva löknek erőt az este ernyedt testébe, elnyelik a maradék fényt, hogy világítsanak, a hold pedig felfogja, mi történik, és gyorsan lelöki az ég pereméről a csodálkozásba dermedt napot, hogy ne lássa azt, ami már nem rá tartozik. Kapaszkodnod kell, hogy nehogy lesodorjon a padról, a bomló szárnyak lendülete. Kapaszkodnod kell belém, át kell fognod a derekamat, megtartani engem is, nem csak magadat. Ha sikerül, és ott maradunk a padon ülve, egymást ölelve a csodásnak tűnő, de elég súlyos igazság ellenére, akkor, ha indulni akarunk, azzal sétálhatsz tovább, akivel eddig jöttél.