Friss, zöld, végtelen fűtenger volt, én meg rajta a birka, aki dugig zabálta magát belőle, mire rájött, hogy tarack a pázsit, mérgező. Időben kihánytam magamból, különben lehettem volna felfújódott hasú dög, aki fekszik az oldalán, és úgy ringatja az életnek hitt halál szerelmesen.
Az első orchideám volt, megtanultam, hogyan kell gondoskodni róla, mennyi vizet kér, és milyen fényben virágzik hosszan, és azt is, hogy ha túlragyogom, megég, elsárgul, a léggyökerei pedig nagyon csúnyák, de ha levágom őket, elfonnyad a szépsége. Amikor már mindent tudtam róla, olyan ritkán kellettem neki, hogy illusztráció lettem a létezése szélén, szükséges elem, de nem fontos, én pedig annyi orchideát kaptam anélkül, hogy kértem volna, hogy egy idő után fel sem ismertem az elsőt.
Dús lombú, karcsú törzsű, sima kérgű nyárfa volt. Arany pöttyöket festett a vállamra a levelei között bújócskázó nap puha ecsettel, így csábultam el. Átöleltem a derekát, simogattam, ráfonódtam, körbetáncoltam, tündérhangon énekeltem róla, elvitte a szél a dalt az őszbe, telet visszhangzott a messze. Sötétvörös levelek zuhogtak rám, betömték a számat, mert felfelé néztem, saras lett a kezem, nem volt mibe törölni. A csendembe takarózva sokáig kuporogtam alatta, de magát gyászolta, még a bánatának sem kellettem.
Letörlöm a növények porát a természet lágy ölén fetrengő gondolataimról. Bedugul az orrom, antihisztamint lihegek, és zöldre dörzsölöm a szememet azzal, ami a kezemen maradt. A tüsszögés dühös könnyei kimarják belőlem a csalódást. Készen állok az újabbakra. Jöhet fű, fa, virág...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése