Beszél. Olyan sokat beszél! Elmondja a Napot, elszavalja a Holdat, és csillagszemekkel ragyogja bele az éjszakájába a történeteket. Aztán zöldre suttogja a világot, meg sárgára, pirosra és narancsra, virágszirmokat csuklik, dáliák nőnek a belőle fakadó gondolatokból, a fák utána nyúlnak, hogy megérinthessék a pitypang-rímekből font karkötőt, amit a csuklójára tekert, de nem áll meg a kedvükért sem, mert nem szakadhat meg a betűtánc. Amikor a folyóhoz ér, elhallgat egy pillanatra, levegőt vesz, mélyet, hogy amikor a víz alá bukik, ezüst buborékokba fújhassa tovább a szavakat, az ostoba halak pedig menekülnek a gyöngyöző értelem elől, ami fellazítja az iszapot, kiszellőzteti a beteg hullámokat. Nedves sorokat rajzol a lábával a parti homokba, attól szárad meg a haja. Papírvékony tükrökben nézegeti a szöveg testét, a félreértett jelentéstől megtörik a kép üzenete, a szélnek adja az elrontott ötleteket, hibásan kirakott vesszők potyognak az égből, mondhatóvá tagolják az új éneket, sosincs vége.
Fogja már be! Nem kell látnom, érzem, hol van, elkapom. A tenyeremet a szájára tapasztom, a másik kezemmel a tarkóját markolom, ösztönös a mozdulat, de tudatos a döntés.
Vak vagyok. Ő legyen néma. A süketeket zavarja a beszéd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése