Ismerem az illatodat. Azt is, ami az üvegben van, amiből magadra fújod az emlékemet, azt is, ami a legforróbb nyárban a bőrödről párolog, de tudom, milyen a szaga annak, amikor félve reszketsz a télben, mert tőlem fázol.
Ismerem az ízedet. Kóstoltam már a gyümölcsös, piros, fanyar csendet, ami a szavaid után maradt a számban. Nem oltotta a szomjamat. Megízleltem a cukrosra kristályosodott masszát, ami már azt sem tudja, hogy méz volt valaha, de fogva tartotta a válaszaidat, mint az üvegben felejtett kiskanalat, amit olyan könnyű elhajlítani, vissza egyenesíteni, de az én derekam beletört a kezedbe, görbe maradtam, sótlan, ízetlen.
Ismerem az érintésedet. Azt, ami könnyű, rebbenő, óvatosan irányít arra, amerre terelni akarsz, úgy tol el, mintha húzna, de tudom, milyen, amikor annyira ölelsz, hogy belőled kell levegőt vennem, ha nem akarok megfulladni, és amikor lefejtem magamról a karodat, lenyúzza a bőrömet a távolodás, vérben tocsogva ébredek a magányomra.
Ismerem a félreértelmezett gondolataidat, tudom, hogy ha eszedbe jutok, fekete virágot tetovál rád a felismerés, aranyporral kell satírozni az élét, hogy elviselhetőbb legyen az, amit neked jelent. Kattog a fejedben a tánc bonyolult ritmusa, összeszorított fogakkal koncentrálsz a következő lépésre, de el sem képzeled a megérkezést.
Nézem a távolodó nyomaidat, csendben maradok, lekaparom magamról a megalvadt érzéseket, aztán becsukom a szememet, nagy levegőt veszek, és belezuhanok abba, amit nem ismerek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése