A vörösbort a kocsi csomagtartója issza meg helyettem.
Úgy kell vezetnem, ahogy szoktam. Lendületesen, de a lehetőségekhez képest kerülve, hogy kétezer fölé menjen a fordulat, mert az kinyírja a motort. Ha nem teszem vissza a kartonba az üvegeket, és legalább kettő szánkázik hátul, csapódik egymáshoz a kanyarokhoz igazodva, akkor biztosan eltörik valamelyik. Az a legjobb, ha simán leválik a palack alja. A szilánkokat nem lehet normálisan összeszedni, hetekkel később is megvágják a kezemet, amikor pakolászok. Persze valójában mindegy, mert mindent a hátsó ülésre teszek, nem megy nekem ez a csomagtartó-rendszer. Mi a bánatnak tennék oda bármit, ha egyedül ülök az autóban? Van ott hely bőven. De azért úgy szívja, szürcsölje, kortyolja, nyelje, igya, vedelje be mohón a kárpit, ami kiömlik, hogy ne akadjon meg közben semmi a torkán! A sosem használt párnák, az ottfelejtett kartondobozok ázzanak át, málljon szét, legyen nedves, mocskos minden a bortól! A legértékesebb, legnemesebb, legdrágább menjen pocsékba!
Kocsmaszaga lesz az utazásnak. A bűz beleragad az ülésekbe, a szőnyegekbe, a pedálokra is rákúszik, a kormányra is föltapad. Bizonytalan a végállomás, a navigátor nyelve összeakad, pedig annyira próbálna segíteni, újra és újra eldadogja, hogy melyik a helyes irány. Nem értem. Nem is érdekel. Letekerem az ablakot, feltekerem a hangerőt, semmit sem hallok a szövegből, de ordítva, falsan énekelem a saját dalomat. A város pogózik, a kerekek alatt ropog a galambok teste, amikor átgázolok rajtuk, ez is a részeg kottában van, nem az én hibám.
Ha megittam volna a bort, minden más színjózan lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése