A legkedvesebb

Mi a legkedvesebb íz? A Campari szóda.

Mert az keserű, mégis édes, mert az nem rövid és nem hosszú, hanem éppen addig tart, amíg végig ég a cigaretta. Nem kell elnyomni a felénél, nem kell, hogy a szűrőt is elérje a parázs. Mert akkor nem védene meg semmi a mérgező füsttől, az ujjak párnás érintésébe rejtett sebektől. Az pont elég, pont addig, pont annyira. Felpuhul tőle a tudat, lazul a koordináció, de a vérnarancs fényű jégkockák csilingelése olyan valóságos, hogy nem lép félre sem a gondolat, sem a láb.

Mi a legkedvesebb válasz? Az, hogy "nem tudom".

Mert abban van elég alázat ahhoz, hogy beismerje, nem rajta múlik, nem akar mindent megszabni, éles pengével vágni geometrikus rendbe, mérhető, szabályos formákba. Vállaja, hogy bármi lehet, felelősséggel viseli a bizonytalanság igazságát. Nem hazudik magának sem világos célokat. Szembenéz a végtelen lehetőségével, és nem kezd el zokogni a látványtól.

Mi a legkedvesebb zene? A csend. 

Az a csend, ami emlékszik a hangokra, a ritmusra, a szövegre. De nem képes felidézni a dallamot. Néha keresi persze, de csak szórakozott hanyagsággal. Nincs tét, nincs kényszer, nincs elvárás. Táncra kéri magát, ringatja, forgatja, pörgeti, emeli, megtartja, aztán olyan halkan teszi le, hogy a stabil megérkezés eszébe juttatja azt a pillanatot, ami a szimfónia utolsó üteme és a taps között rejtőzik.

Mi a legkedvesebb gondolat?

Az, amikor rájövök, hogy elfelejtettelek. Elmehetsz mellettem köszönés nélkül, és ha észreveszlek, rád csodálkozhatok.