A fáradtság a fejem búbján gyűlik össze. Amikor megmozdulok, zsibbadtan lecsorog a halántékomra, de mielőtt a szemembe folyna, hátra billentem a nyakamat, és a fülem mögött, a feszülő inak medrében viszi tovább a saját súlya a vállamig. Ott fröcskölve csapódik szerteszét, a permet pedig beterít, érdekes szaga van, talán legjobban a szájban pattogó drazséhoz hasonlít az íze, a narancsaromás, műanyag gyerekkori varázslathoz, ami kedves emlék, de semmit sem jelent.
Az eső nem talál utat a földbe, tócsákba dermed. Göndör csigákat teker a hajamba a páratartalom, a fejem aránytalanul nagyra nő ebben fésületlenségben. Félrecsapom a szemembe lógó szálakat, vállalom a romantikus stílust, bár nem kedvelem. Meg sem lep, hogy idegen vagyok már mindenkinek, nem csak
magamnak. Térből és időből kiemelhető furcsa pillanat lettem, semmi
értelmem.
A május aranyat érő végtelen vizeibe engedem bele a fáradtság tengerét. Jó lenne tudni, melyik csap ki majd a másikból, hogy fű nő majd az ártéren vagy tarack, hogy vágni kell, kaszálni, vagy tépni, irtani? Nem baj, hogy nem tudom. Előbb-utóbb minden elszárad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése