Nem tetszik?

Nem tetszik, hogy szőke vagyok?

Nekem sem mindig, de van, amikor kifejezetten érdekes, ahogy a tenyerébe fogja a fény az arcomat, és talán a sötét pillantásom sem olyan örvénylő ebben a keretben.

Nem tetszik, hogy egyre mélyebb a ránc a szájam fölött?

Nekem sem tetszik, de ha tudom, hogy ott van, direkt mosolyra húzom az arcomat, mert az kitölti és elsimítja a keserű vonalakat. Marad persze valamennyi belőlük, de pikánsabb leszek tőlük, decens, szemüveggel és anélkül is, kifejezetten őrjítő.

Nem tetszik, hogy meghíztam?

Nekem sem igazán, főleg az, hogy feszül rajtam a nadrág, ami nem is olyan rég még kényelmes volt, hogy a hátsó szekrénybe rejtettem a szűk pólókat és a csini miniruhákat, de be kell vallanom, hogy jó elővenni a térdig lógó blúzokat, mert szeretem őket, és az óriási pulcsi úgyis elnyeli a hiúság idegesítően nyafogó hangjait. Meg aztán, a karcsú nő, aki most nem látszik, végre pihenhet kidugott hassal, leejtett vállal, léphet csámpásan, mozdulhat sután, eltakarja a lágy, markolható, gyömöszölhető, szemérmetlen hús.

Nem tetszik, hogy nem vagyok már sem harminc, sem negyven?

Nekem sem tetszenek a mögöttem torlódó évek, de azért tolnak valamerre, mondjuk abba a kortalan tartományba, ahol már nézhetnek akárhány évesnek, én döntöm el, hogy mennyi vagyok.

 

Megemelem a tarkómra tapadt tincseket, kapkodva veszik a levegőt, parfümös, fülledt illat ragad a kezemre, amit a szám elé teszek, hogy ne lásd az ébredő mosolyomat, mert észreveszed, hogy a nyújtózó mozdulattól egy pillanatra láthatóvá vált a bő ruhába rejtett gömbölyűségem, amitől eláll a lélegzeted, én meg nem bírom tovább, és a belőlem kirobbanó nevetés úgy fújja el a szülinapi gyertyákat, hogy senki sem fogja már megtudni, hány volt belőlük valójában.