Képes beszéd

Nem tudta a nevét. Nem is kérdezte, mert, ha a nevén szólított valakit, az benne a távolságot erősítette, nem a közelséget.

Akinek neve van, már valaki más, egyediségbe zárt, elválasztott, határolt, keretbe foglalt szuverenitás. Nem pedig valaki, aki szagról, érintésről, ízről és hangról is azonosítható, akihez elég úgy beszélni, mintha neve sem lenne, mert arról ismeri fel magát, hogy a másiknak mit jelent a létezése, nem tölt el egy életet azzal, hogy magát igyekszik definiálni.

A parton álltak. Sós volt a levegő, állott, múlt ízű permetet fújt az arcukra a reggel. Átkarolták egymást, a férfi a nő vállát, a nő a férfi derekát, az ujjaik is összefonódtak, nem maradt másnak hely, a tenger nézte őket, de a szemükben csak magát látta.

Mert a víz nem csak viszi azt, ami volt, hanem hozza is a cseppekbe burkolt jövőt, hol izzadságban, hol könnyekben, hol nyálas csókban, hol a vizelettől bűzlő csatornák szennyében, hol az ondó csípős szagában, palackba szorítva, vitorlákra fröccsenve. Ha nincs, szomjan hal minden, ha túl sok van belőle, elrohad az élet, arányokba szorul a lehetséges, a vénákban kanyarodik, sosem lesz egyenes.

Nem mentek sehová, és nem jöttek valahonnan. Csak leültek a vízbe érő lépcsőkre, a férfi magasabbra, a nő mögé, aki a karjába dőlt, bőven elfért a széles mellkason a combok között, nem nyomta össze, nem szorította a másik ereje, hanem fogta a hátát, a vállát, a csípőjét, szilárd ölelésben, biztos tartásban. 

A tenger olyan kitartóan nyalogatta a partot a lábuk előtt, hogy már a ritmustól elélveztek a gömbölyű kövek, és sirályok vijjogták bele a napba a gyönyör énekét, a mólókhoz rögzített jachtok pedig összekoccantak, ahogy hullámzott alattuk a vágy, hogy fájdalom is legyen, mert csak azzal együtt lehet igazi a beteljesülés, mert jó, ha nyoma marad a szenvedélynek szisszenős lépésben, duzzadt ajkakban, horzsolt bőrben, kéklő simogatásban. A gyengédség olyan kiszámítható, olyan unalmas, olyan hazug, és nagyon kevés.

Már vitatkoztak mindenen, amin vitatkozni érdemes. Megbeszélték, hogy ki mit látott, mikor fáradt ebbe bele, és meddig aludta ki a közönyt, hogy újra kíváncsiságra ébredhessen. Szerették már eleget az idegenséget, és megismerték azt a működést, amiben elveszítheti a fonalat az intimitás, de elég egy jól rendezett gondolat, és megint gombolyítható a közelség kerek egyszerűséggel. Tudtak illeszkedni.

A metafizikai szint olyan sok, olyan rétegzett, olyan bonyolult és nagyon fárasztó. Semmi értelme okoskodni. Ami van, az akkor is valóság, ha felfoghatatlan. Ami nincs, ha bizonyíthatóan lennie kellene, akkor sem érdemes túlgondolni.

A nap becsusszant a résbe, ami a víz és az ég között tárult. Eltalálta pontosan, nem késett le róla. A nő becsukta a szemét, és elaludt a férfi karjában, álomba ringatta a feje alatt dobogó szív üteme. Arra sem riadt fel, amikor a férfi ráhajolt, és a fülébe súgta a nevét.