Másnap

A vizet akarja. Minden cseppet birtokba venni, uralkodni rajta, irányítani. A legnagyobb, legvadabb hullámnak füttyent, és amikor az engedelmesen fékez a lábainál, letérdelteti, megmarkolja a tarkóját, lenyomja, mielőtt a hátára fekszik, hogy vigye. Persze csak abban az ütemben, persze csak arra, és addig, amíg ő szeretné. Villámot szakít le az égi mezőről, és a tengerbe hajítja. Gyönyörű a robbanás fényében, a szemében szikrázik az ereje, a bőrén sistereg a tűz és a víz találkozása, még szebb lesz tőle. Úszni van kedve, a testét gyengéden simogatják a halak uszonyai, mikor megunja, közéjük csap, rémülten rebbenek szerteszét. Ezüst buborékba zárja a levegőt, rátapos, nem engedi, hogy a felszínre emelkedjen, megpattanjon, szabaduljon, csak osztódni tud a védtelen gömb, apró gyöngyökre bomlik, de így is beleakad a hajába, ékszer lesz belőle, csillogó semmiség. Kagylót feszít szét, szürcsöli a szenvedéssel érlelt drága ízeket, és az üres héjat a parti homokba dobja, vegye vissza, aki hozta, ő már elvette azt, ami kellett neki.

A víz adja magát. Nedves fényeket csókol a bőrére,  ráolvad, minden cseppjével öleli. Megemeli, ringatja ha fárad, a szájába csorog, ha szomjas, a tenger gyümölcseit neki érleli, terített asztal a teste, jóllakhat vele. Benne van a játékban, menekül, hogy utolérje, zuhan, hogy elkapja, kifolyik a tenyeréből, hogy a nyakába zúduljon, kilazítja a merev izmokat, feltárja a mélyét, ha belemerül, de magasba emeli, ha a hullámok tetejére akar állni. Zubogva forr, ha kell a melege, csilingelve hűl, ha hűsölni szeretne. Végtelenre nyújtja a látóhatár vonalát, magába húzza a napot, hogy gömbölyű legyen az éjszaka is vele.

Amikor  másnap tóvá csendesedik és bezárul, az akarat elakad a felszínén, a lényeg érinthetetlen. Élesek a titkos kövek, amik az iszapban lapulnak, felhasad a láb, ami óvatlanul rájuk lép, vérrel keveredik a víz, méreggel itatja a földet. Idegen hangon suttog a nádas különös meséket, amiknek csak szomorú végük lehet. A szél a féltékenység keserű zöldjére fújja a tavat, de nem tud hullámot vetni, merev a hűség, tükröt tart az őt akarónak. Mikor belenéz, szürkének, zavarosnak, mocskosnak látja a vizet, már nem kér belőle. Szűkül a szeme, befelé figyel, roppan a gerince, szisszen a fájdalom a hirtelen döntéstől, amikor elindul abba az irányba, ahol szerinte más a víz. 

A tó megrezdül, majd lassan ringó hullámzásba kezd, megnyitja a várakozó patakot eddig féken tartó zsilipet, és türelmesen hagyja, hogy szabadon áradjon a gátlástalan mohóság. Változik a ritmus, ahogy duzzad, örvénylik, ahogy nő, szűk a meder, tombol a víz, az égig csap, megtölti a felhőket súlyos tartalommal, eső lesz belőle, tengersós könnyeket hullat a távolodóra, hogy ne tudjon megszáradni.