Egyenes

Közelebb húzza a széket, felém hajol, kitágul a pupillája, mintha kaput tárna, mintha engem hívna, rám várna. Belenézek a szemébe, csak annyival hosszabban, mint illendő, hogy a bizonytalanság láthatóvá váljon egy pislantásban. A fény felé fordulok, nincs bennem lényeges változás, ami van, azt csak az veszi észre, aki látja a különbséget a színek között árnyalatban is. 

Az asztalon felejtett kezemet fogja meg úgy, hogy akár el is húzhatnám, mert nem szorítja, a lehetőség tenyerében fekszik a pillanat. Megölelik az ujjaim, csak akkor enged el, hogy a hiánya megteljen elképzelt tartalommal, nem a kezemben, hanem a fejemben. Felveszem a tollat, nem babrálom, nem vagyok zavarban, csak néha másképp fogom, hogy sehol se szoruljon meg a könnyedség.

Egyre kevesebb a levegő a kicsi szobában, tömény ízekkel vonja be a hőség az ínyemet, érdesek, szárazak a szavak, amiket a számba ad, próbálok nyelni, de megakadnak a torkomon, vissza kell köhögnöm őket. Nem húzódik el, beleszagol az emlékeimbe, az arcán megrándul egy izom, ebből jövök rá, hogy elfelejtette az illatomat. Nem sértődhetek meg, hiszen annyi bennem a fájdalomcsillapító, hogy bármilyen furcsa mellékhatás indokolt lehet.

Az ablakhoz lépek, pedig az ajtó közelebb lenne. A házfalak eltakarják az eget, mégis látom. Meg akarom hódítani. El akar csábítani. Magam elé bámulok, hogy ne vegye észre a különbséget. Ferde a szőnyeg. Helyre rugdosom. Szeretem, ha egyenes.