A trónterem hatalmas. A falak kőből vannak, meztelenek a tömbök, látszik az illesztés, ez teszi elviselhetővé az óriás felületet, mert részekre osztja. A mennyezet kazettás, de fényes nappal is homályban marad, olyan magas, hogy nem éri el a szem. Ahol a padló és a falak találkoznak, lábas cserépedényekben parázs izzik, a színe melegíti a levegőt, nem az ereje. A tűztartók között fásszárú bokrok nőnek, sárga a levelük, sosem virágoznak. A terem közepén három lécsőfok magasan áll a trón. Gránitból faragták, sarló alakban, aki beleül, valójában fekszik. Prémekkel bélelték, mégis jeges, rongydarabokból összevarrt takaró van hanyagul beledobva, aminek minden foltjába arany szálakat szőttek. Csak akkor látszik, hogy van ebben a fura fotelben valaki, ha a telihold benéz a rózsaablakokon, és pont úgy csúszik meg a szeme a parázstartók melegén, hogy a takaróra esik belőle a fény.
Ott van a trón ölében, nincsen rajta semmi, csak a drága rongy egyik végét gyűrte a térde közé. A korona már nem szorítja, levette, úgy tartja maga előtt, hogy a smaragd kövek zöldre fessék a szemét, amikor átnéz rajtuk. Hamar elfárad a karja, leejti. Hallgatja, ahogy a nappal robaja lassan sóhajtássá szelídül az üres csendben. Kell a hely a másik időnek. Pontosan érkezik, behullámzik a terembe, megtölti a teret az éjszaka. Mikor a falig ér, nekicsapódik, a trón felé fordul, megáll egy pillanatra, mielőtt megindul. Megtámasztja magát, szétnyitja a lábát, felhúzza a térdét, feszes a nyaka, az ajkába harap, úgy várja, hogy hozzá érjen. A láthatatlan boltozat beengedi a csillagok mohó szemeit, nagyra tágulva nézik, ahogy az ölébe zúdul a sötétség. Mélyre nyúl, oda, ahol már nem lehet megkülönböztetni a testet és a lelket.
Nem gondol semmire.
- Most hagyod abba?!
- Most.
- Miért?
- Mert nincsen más.
- Mi van?!
- Éjszaka.
- ??? Elmész te a picsába!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése