Reggel:
Pizsamában, ami valójában síruha aláöltöző, pattanok az autóba. Kabátot azért veszek. Kergetjük a buszt, mert rajta maradt a neonnarancs hátizsák. Utol érjük. A szürke, téli papucsnak tervezett, puha csizma úgy fogja a csupasz talpamat, hogy a pedálok sem tudják megkeményíteni a lágyságot bennem.
Nappal:
Elfelejtem az igét, pedig a számra tapad. Nézem a prezentációkat, hallgatom az előadásokat, aztán kérdezek, értékelek, kiegészítek, mondok valami olyat, ami okos, gyakorlati, hasznos és építő. De nem mondom azt, ami számít. Mikor vége van a konzultációnak, lenyalom és lenyelem az igazságot, iszom rá egy pohár vizet, hogy mélyre csússzon.
Este:
Azon gondolkozom, hogy híd vagyok. Van rajtam út az autóknak, járda a gyalogosoknak. De keskeny a hely, vékony az ív, közel a folyó, ami alattam hömpölyög. Hárman mennek át rajtam. Kettő sétál, egy száguld. De nem tudom, ki kicsoda. A páratlan mindig borul. Várom a balesetet, de nem fogok senkit sem megmenteni, nem én tehetek róla.
Éjjel:
Puha az ég. A hold belesüpped, elmosódnak a határok, a fény és a sötét
egymásba folyik, és amit tudok, amit látok, amit érzek, az azt suttogja,
hogy ez a szép.
Nincsen semmi más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése