Az árulás képlékeny. Mindig mozog, változik. Nem látod jól, hol van a szája, hogy nyitva van vagy zárva. Nem hallod a hangját sem tisztán, mert hol suttog, hol annyira ordít, hogy összemosódnak a szavai. Idegesítő. A szemét pedig ne is keresd! Ha megtalálod, akkor sem fog rád nézni. Föléd fog nézni, valahová a fejed tetejére céloz majd, olyan két, három centire. Az a lényeg, hogy felismerhetetlen maradjon. Hogy ne tudd azonosítani. De ha figyelsz, ha képes vagy összeszedni magadat annyira, hogy koncentrálni tudj, akkor nem tud becsapni. Mert meg fogod érezni a szagát. Az ott lesz. Állott, poshadt, sárga lesz. Gomolyog, mint a novemberi köd. Úgy édes, mint az oszló test iszonyú kipárolgása. Rátapad a bőrödre, benyúl a hajad alá, a nyelveden is érezni fogod.
Arra vigyázz csak, hogy le ne nyeld! Benned átalakul. A tömény hazugság gyengéd figyelemmé hígul, a húsodba jut, a véredbe köp, mérgezi a sejtjeidet, megfertőzi a gondolataidat.
Mit csinálj?
Hm.
Figyelj! Ismerd fel! Lépj az áruló felé, tárd ki a karodat, mosolyogj! Legyél naiv, gyanútlan! De úgy, hogy közben legyél tökéletlen, legyél hibás, selejt, értéktelen, haszontalan is! Legyél olyan, akit még elárulni sem érdemes...
Aztán bocsáss meg neki.
Ez lesz a kegyelemdöfés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése