Hason fekszik, merev inak, duzzadt csomók, elferdült csigolyák tartják egyben.
Gőzölög a kín az ágyból, angyaltollak forognak a felszálló melegben, lassú a táncuk, lassan adja meg magát a kezek hatalmának, a méltóság pedig hátat fordít neki, az ablak előtt ácsorog, az éjszakát nézi, belefeledkezik. A kifacsart bizalom nehéz cseppekben gördül le a hátán, gyémánttá keményedik, mire földet ér, csendül. Nem tartozhat, ára van ennek is, még nem tudja, mibe kerül. A szégyen nem jöhetett föl vele a lépcsőn, megvárja lent, elüldögél addig a konyhában, könnyű, gyümölcsös fehér bort iszogat, nem ő fog hazavezetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése