Nincs rá magyarázat. Hogyan is lehetne abban bármilyen épeszű logika, amikor kezdetben csak pár szó, esetleg egy-két mondat, repked két ember között oda és vissza mint a tollaslabda, céltalan kecsességgel, napok, hetek, hónapok szárnyán, kapkodás nélkül, hiszen az egész nem több egy ártalmatlanul ostoba flörtnél, az "úgysemleszbelőlesemmi" flegmasága viszi néha előre, néha meg hátra, de főleg csak lebegteti, aztán egyszercsak a személyes találkozás felelőtlen döntése tűzijátékot robbant az égre, és olyan káprázatosnak képzelt színekkel tölti meg az érzékek teljes palettáját, hogy hamu sem marad a valóságból.
Sehogyan sem lehet. Mert nincs. Ettől megőrülök!!!
Egyet ígérj meg nekem...
Ha esetleg megtörténne, ha így, ha ez történne, és én olyan vad elszántsággal szorítanálak, hogy mindent kipréselnék még magamból is, akkor nagyon határozottan tolj el karnyújtásnyira, fogd meg erősen a csuklómat, kapd el pillantásomat, tartsd meg, ne ereszd.
Először majd kinevetlek, aztán bevetem a könnyeket, nyüszítve próbálok szabadulni, hazug fájdalmat sziszegve menekülni, könyörgőre fogom, aztán inkább beléd tapadok, kínálom a nyakamat, nyitom a számat, mocskosul édes szavakat lihegek, megígérem azt is, amit álmodban sem remélnél tőlem. Mindent, bármit meg fogok tenni azért, hogy ne nézzek rád.
Harcolj a szememért!
Mert látnom kell, ki vagy, ahhoz, hogy meg tudjam majd bocsátani neked, hogy nem szerettelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése