Dallam ölel az éjszakámban. Jó szerető, pontosan tudja, hogyan érintsen, meddig, mit simogasson bennem, mennyire mélyen, jó sorrendben, változó ritmusban, úgy, hogy a gyönyör csak addig várasson, amíg már annyira kívánom a beteljesülést, hogy porrá égek érte, és szavak nélkül vallok szerelmet, mikor megérkezik.
Dallamos a hajnal is, álomba ringatja a jóllakott vágyakat, lefejti a combomba markoló sötét kezét, hogy önként táruljak, hogy befészkelhesse a fény magát a karomba, hogy kényelmesen elférjen a lábam között. Levegőt vesz a testem belőle, kifújom a belém szorult lemondást, nem tud megkapaszkodni az alvóspóló ráncaiban, a talpamig csúszik. Ha eleget dobál az öntudatlanság, úgyis lerúgom, koppan a falon, de mire feleszmél, megérkezik a reggel, benyúl érte az ablakon és magával viszi. Ami a padlóra ragadt belőle, azt a hajammal törlöm föl. Kicsavarom magamból a könnyeket, amiket nem sírtak el értem. Kedveskedik a nappal, meg akar vigasztalni, hogy megszagolhassa a rám száradt kielégülést. Felizgat a kíváncsisága, furcsa dallam csordul ki a számon, az estéről szól. Az idő kézen fog, magával ránt, forró a lehelete, sejtem, mit akar, ezért olyan halkan húzom be az ajtót magunk mögött, hogy észre se vegye a csend, hogy magamba zártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése