A tóból lassan elfogyott a víz.
Alattomos, mélyben kanyargó várakozás apasztotta. Szirupos mocsár szürcsölte. Fáradt vándorok ittak belőle túl mohón. Még a tündérek is elhanyagolták, tükörnek használták, összemaszatolták magukkal, de utána nem törölték tisztára.
Most lapos, iszapos és sekély. Beletörődött abba, ami lett. Feladta.
Undorodom tőle.
Megállok a partján. Próbálok lassan, nagyon lassan lélegezni, hogy fékezzem a dühömet. Hogy ne emeljem fel a karomat, hogy ne kezdjek vijjogni, tombolni, hogy ne repüljek fölé a végzet smaragdszemű sárkányaként, és hogy ne szárítsam csontosra a belőlem kicsapó lángokkal. Vizet oltanék tűzzel. Nem tehetem. Uralkodom magamon. Addig nézem a látványelemmé fakult tavat, amíg oszlani nem kezd bennem az indulat. Meglátom a vízben a babákat, akiket megfojtottam. Fodros ruhácskákban lebegnek, kékre meresztik a festett szemüket, duzzadt a szájuk, felém csücsörítenek, kövér, puha ujjacskákkal integetnek nekem. Fölfogom a ruhámat, begázolok értük, összeszedem, a szoknyám ráncaiba gyűjtöm, kiviszem, a földre fektetem őket. Melléjük dőlök. Akkor veszem észre a fehér köveket a tófenéken. Végre látszik a lényeg.
Gyengén kezdem. Csak alig dúdolok, mélyen, lágyan kavarognak az altok. Ahogy emelem a fejemet, úgy erősödik, tisztul a hang. Már világos a szöveg.
Zsoltárt éneklek.
Erő nő belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése