Erdőben lakom. A fák tartanak, nem a gerincembe ütött acélcsapok. A kéreg durva, horzsol, nyomot hagy, megsebez. Engedem, hogy belém nyúljon a fájdalom. Emlékeztet arra, hogy érzek. Az arcomon nem látszik semmi, amikor ideér a fény, és foltosra ragyogja a leveleket.
Talán még boldog is vagyok.
Vizes a ruhám, rám tapad. Ezüst ékszerekkel díszítem fel azt, ami alá rejtek. Fekete pikkelyeket vedlik a bőröm, szabadon mozdulok. Nem érdekel, mekkora az új testem, mert elférek magamban. Érett gyümölcsöket szedek, a számra kenem őket, a virágok pora a púder. Még tószagom van, kicsit földes, kicsit iszapos az illat szíve. A csuklómat rágcsálom finoman, hogy az ízét is érezzem.
Nappal denevérszárnyú madarak visznek a karmukban, éjjel farkasok hátán lovagolok. Egymásra morognak, a kezemet nyalogatják, nyüszít a vágyuk, mindegyik azt akarja, hogy őt válasszam. De csak a legnagyobb, legvadabb és legerősebb bír el. Amelyik már mindent látott. Megpaskolom a fejét, felhúzom, ami takar, bekenem magamat holdsugárral, hogy síkos legyek. Nem csúszom le róla. Átölelem a nyakát, a fülébe súgom a titkomat. Tudja, hová vigyen. Ha odaérünk, megnyúzom, és a bundáját magamra terítem.
Talán még boldog is leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése