Legyen korona.
Selyemfonatokkal ékesítsen. Drágaköveket sírjon benne a fény. Minden tincs mesteri módon simuljon a helyére, hogy a nyak büszkén tartsa, hogy meg ne bomoljon egy hirtelen szótól. Láthatatlan csatok fogják egybe, ne a kéz, ami felé nyúl.
Takarjon.
Rejtse el az arcot, laza hullámokban boruljon a vállra, védje a tarkót. A nap is csússzon el rajta, ezt a függönyt ne tudja fellebbenteni. Minden fájdalom férjen el alatta.
Kapjon bele a szél.
Öt ujjal fésülje, csavarja, játsszon vele, kócolja össze. Legyen ott mindenhol, csapódjon, repüljön szabadon, könnyen és céltalanul.
Merítsd bele az arcodat. Szédülj el az illatától, kapaszkodj bele, hogy megtartson. Aztán tekerd a kezedre és úgy húzd, hogy a hát közepéig érjen a vége. Emeld meg két tenyérrel, hogy levegőhöz jusson a sötét, hogy csak a szem világítson, ne a mézszőke csíkok.
Fogd már fel, hogy ében a múlt, ezüst a lenövő jövő, aranyat pedig csak a vágy húz a hajamba, ha kívánom, hogy kiengedd.
Ideje levágni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése