Nem tenni, elengedni, nem mozdulni, nem kérdezni, nem mondani, nem válaszolni, nem sírni, nem haragudni, nem sajnálni, nem fogni.
Hagyni, hogy az "úgy legyen" teremtő ereje kisöpörjön mindent az életemből.
A legnehezebb.
Megvárni, amíg a var magától esik le, mert ha én kapargatom, vérrel válaszol, ami a nyakamra csöpög, és még az a szerencse, hogy magam vagyok, bezártam az ajtókat, nem tud egyik édesen éhes vámpírom sem rám mozdulni.
Megvárni, hogy kipattanjanak a szirmok, hogy teljes pompájukban szikrázzanak a színek a törtfehér kaspók fölött, akkor, amikor eljön az idő. Nem előbb.
Megvárni, hogy szőke csíkokat húzzon a hajamba a kímélet, anélkül, hogy az allergiától vörösen lüktetne a bőröm, és fulladozva masszíroznám a torkomat.
Megvárni, hogy a fal felém nyúljon, és Jeruzsálem lépcsői vigyék a lábaimat, ne én tapossam mások ösvényeit.
Tiszta arc.
Virágmagány.
Napcsíkok.
Kegyelem.
A mosógép végezett. Most megszáradok. Puha leszek és sima. Összehajtogatom magamat, és elfelejtem, hogy milyen volt lucskosan sodródni képzelt vágyak hullámain.
- Milyen volt?
- ...Mi?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése