Drága!

"Drága, boldogat, tiszta szívből, és kívánom, hogy jól legyél, és ölellek!" 

Én pedig remegek a dühtől, a rosszulléttől, felkavarodik minden, ami kezdett már kicsit ülepedni, kicsit tisztulni, és dörzsölöm a csupasz bőrt a bal oldalon, a mellkasomon, igen, ott, ahol mindig furán szorít, ahol a fájdalom lakik, az a fájdalom, ami az enyém, de kicsit sem mindegy, hogy tompán sajog, lüktet, vagy elviselhetetlen, brutális erővel veri szét a testemet.

Ott.

Addig dörzsölöm, amíg kipirosodik, amíg kékülni nem kezd, amíg lilába nem torzul, amíg ki nem serken a vérem, ami lassan, elegáns ívben megkerüli a mellemet, és a köldökömben gyűlik össze.
Azta! 52-es árnyalata van.

"Drága, boldogat, tiszta szívből, és kívánom, hogy jól legyél, és ölellek!" 

Én pedig szép leszek, a szemem alól eltűnnek a fekete karikák, finom, sötét árnyalatok emelik ki a pillantásomat, a számon ott az 52-es nyers tüze, az arccsontjaim szív alakban keretezik a fényemet, és megtanulom, hogy a mosoly nem a vakítóan fehér gyöngyfogsor miatt fontos, hanem azért, mert mindent megemel, és lehetek tökéletlenül tökéletes, szétszakítva teljes.

- Drága vagy!

- Jól mondod. És lesz számla. 

- Ne már... El sem vittelek!!!

- Oh! Valóban.
  Azt nem adtam hozzá.