Begombolom

Fölhúzom a cipzárat.

Begombolom a legfelső gombot is.

Garbóba bújok, tunikát veszek, harisnyát a nadrág alá és sálat a fejemre, mert a sapkát utálom.

A francba! A kesztyű. Az elmaradt.

Hiánycikk. 

De ez nem elég magyarázat.

Mert nem akarja látni a nyakamat.

Emlékszik rá.

Nem zavarja, hogy elrejtettem az arányaimat.

Tudja, felmérte, rögzítette, berakta a pillantása mögötti fotótárba, amit akkor néz, amikor félig hunyt szemmel beszél, és a kék sem látszik, mert fekete-fehérben rajzolja a színeket.

Az tetszik neki.

Fene az ízlését!

Nem érdekli a lábam.

Kicsit sem akarja a platina gyűrű villanását, amikor egy óvatlan lépés lelöki a papucsot. 

Dehogy akarja... Ugyan.

Nekem kell látnom őt.

Ezt akarja.

Látom.

Látom a futók nagyra tágult szemében, a Dunában, ami biztosan befékezett, hiszen hallom, ahogy csikorognak az örvények, a sziget megremeg, ahogy az ellenállás változik, és másképp próbál simulni a víz karjaiba, hogy fel ne boruljon a rend, hogy át ne forduljanak ijedtükben a hidak, mert akkor nem találják meg egymást azok, akik már elindultak, akiknek meg kell érkezniük.

Hullámzik a sétány, a templom kerítése szárazon ropog, még nem locsolta meg senki, én pedig becsukom a szememet.

Most a kezem nézi.

A toll és a kereszt origója beosztja a teret, lassan nyúlok, lassan érzek, éppenhogy vagyok. Libabőrösre húzom a az érintést, olajat kenek a varrástól még gyulladt jelekre, minden mozdulat felpuhul, mert sziklakemény a teste, és merev ez az éjszaka.

- Minden más lesz.

- Más? Dehogy. Nem érzed? A hárs méz illatú, de megcsap a test szaga. Nyestek sétálnak át négy sávon, és nem jön az autó, hogy vége legyen a táncuknak. A combod remeg az idegtől, és ragadozómosoly van a szádon, ahogy a nőkről beszélsz, mert elfelejted, megint elfelejted, hogy nem csak a kezemmel nézlek, hanem látlak is.

- És most jó?

- Jobb. Ha jó lesz, akkor lesz minden más.