Amikor összetöri a lelkemet, akkor a törmelék között átsüt a nap. Kemény a fény, forró.
Nem hazudik.
Nem vérzik, nem sebes, nem is fáj.
Talán sokkot kaptam, azért nem érzek semmit. Úgy rémlik, valahol azt olvastam, hogy ez így normális.
Össze kellene söpörnöm a darabokat.
Vagy kapjam elő a porszopót?
Hagyjam ott, hátha felissza a föld, és lelketlen leszek végre?
Nem is olyan rossz ötlet...
Ülök a lépcsőn, kinyújtom a lábaimat, egyenesen, aztán egymásra teszem őket, aztán megint egyenesen, aztán kis terpeszben, hogy nehogy leboruljak.
A babákat mindig úgy kell leültetni, hogy a fejük és a lábuk között meglegyen az egyensúly.
Játszik a fény a lélekcserepeken. Csilingel, trillázik, valahonnan ismerős a harmónia, bár pofátlanul vidám, nem illik ez az élettől duzzadtan lüktető tavaszi dallam a helyzethez.
Hátra dőlök, a lépcső széle a gerincemnek feszül, tompán nyom, ez sem éles.
Addig bámulok a napba, amíg megvakulok, letapogatom a határokat, megnézi a kezem, hová nem léphet a lábam, melyik utat zárta le a döntés.
Elindulok.
A másik irányba.
A bokalánc finoman hintázik, a nyomaimban víz fakad, és a tócsákat türelmesen lefetyeli a szél.
Már a levegőben sétálok.
Egyre följebb, egyre magasabbra, egyre könnyebben, egyre gyorsabban.
Mert aki hagyta, hogy porig alázzák, azé az ég.
- Most mi lesz?
- Nyár lesz. Körbeértem.
- Megpörgesselek?
- Táncolj a cápákkal! Én a korlátba kapaszkodom, és kiöklendezlek magamból. Teljesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése