Három, annyi jár

A nagy döntések nagyon lassan születnek meg.

Előbb a fejemben.

Aztán a lelkemben.

De a szívem, na a szívem soha nem akarja azt, amit a gondolat és a lélek. Az önállóskodik, lázad, magyaráz, kiakad, kap egy nem gyenge idegrohamot, ami fura, hiszen agyatlan a nyomorult.

Annyira nehéz vele. Elhanyagoltam. Nem neveltem, nem edzettem, nem foglalkoztam vele eleget, pedig állandóan társasozni akart, hogy nyerjen. 

Utálok társasozni.

Vagy ezt már mondtam?

Annyi érintés van az ujjaimban, annyi ölelés lapul a karjaimban, annyi ki nem mondott szeretlek simul a nyelvemre.
Tudnálak szeretni.
Tudnálak vinni, nem azon múlik, hogy mekkora vagy.
A dupla matracot pár napja átcibáltam a lakáson.
Tök egyedül.
Tényleg.
Jó.
Háromszor álltam meg, háromszor adtam fel, háromszor fakadtam sírva.
Annyi kell.
Három újrakezdés mindenkinek jár.
Talán, talán még nekem is...
Nem ez a kérdés.
Tudod, mi a kérdés?
Hogy te, te vajon átvitted volna a matracot?

- Honnan lehet a legjobban látni az eget?
- A hegytetőről.
- Nem. Az égnek csak a völgy legmélyén van értelme.