Virágmagány

"Fény kell és víz, hogy egyedül ne légy." 

Így mondja a dalszerző. Bölcsen.

Vagy inkább hülyén?

Mert egy dolgot nem mond ki az überokos, azt, hogy düh is kell. 

A fény rendben van, sötétben nem vakarózhatok, az olyan bányászbéka üzemmód, még a hideg is kiráz tőle.

A víz. Arról már annyit brekegtem, ha már béka, hogy jobb, ha nem ragozom tovább.

De mi van a haraggal?!

Ami ott gomolyog a gyomrom magasságában, és hiába nyelek akkorákat, hogy a hányinger kerülget, a reflux kilöki belőlem az indulatot, ami, ha becsukom a számat, mert ugye nem kvartyogunk, a szememen úgyis kicsap.

Jobb lenne, ha menekülnél.

Sokkal jobb...

Mert a dühöm éles. Elmetszi a lazuló kapcsokat, kimetszi a megkopó emlékeket, lehasítja az illúziókat, feldarabolja, precíz, egyforma szeletekre szabdalja a hazugságot, hogy aztán csak egy könnyed lendítés kell, és a szemétben köt ki kilenc hónapnyi önámítás.

Basszuskulcs.

Kilenc???

Nem vagyok komplett!

A termékenység gyönyörű. Mindennél áldottabb. Mindennél oldottabb. Akinek megadatik, az él. Nem vegetál, nem harcol, nem vár, hanem szabadon, egészen létezik. Megéli a teljességet.

Fény kell és víz.
Meg a haragom hidegen lobogó tüze.

- Nagyon figyelj!
  Egyszer mondom.
  Nem termékenyítettél meg.
  Termékennyé tettél.
  Remélem, felfogod, mi a különbség, mert van.