Rövidek az éjszakák.
Lehetnének hosszabbak is, mert bár a nappal most az úr, a redőny résein nem fér át a karja, hiába nyúlkál.
Van háromféle párnám, illatos és tiszta takaróm, feszesre húzott szürke lepedő a hatalmas ágyon.
Vergődöm a középen, keresem a helyemet, lever a víz és reszketve fázom, kapaszkodom az öreg maci lábába, és olyan forró a hasam, hogy megmelegíthetném rajta a jeges talpamat, ha gumiból lennék, nem nőből.
De nőből vagyok.
Ezért, amikor felkér a hajnal, udvariasan fordulok vele párat, megitatom a kertet, és megszárítom az arcomat.
A fotel karjaiba kucorodom, hallgatom, ahogy suttog az ég, erős, egyszerű, nyugodt és rendezett üzeneteket.
De nincs kegyelem.
Belesápadok a gondolataimba.
Mert ezek nem a fejemben, hanem a nyakam alatt kezdődnek, és tüzet raknak a mellkasomban. Ropogva égek, magamat emésztem.
Letakarom a tükröket, nehogy meglássam a fekete lángokat.
- De baba... A víz nem tud égni!!!
- Gondolod?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése