A valami az mindig viszonylagos. A semmihez kell mérni. A semmi pedig nem mérhető. Patthelyzet. Úgyhogy marad az én valamim. Hozzám szabva, velem mérve. Nekem elég.
Viszont ha magamhoz mérem, akkor tudni kell, mi van velem.
Én most becsavarom magam. Zenébe, gondolatokba, amik kicsúsznak a kezeim közül, álmokba, amiket elfelejtek vagy sohasem álmodom meg őket. Érzésekbe, amiktől félek, lerúgom ezt a takarót. Ízekbe, illatokba, asszociációkba. Ezekben jó vagyok. A pohárban most édes vörösbor van. Ez az, ami ide illik. Pedig már az ötlet is agyrém...
A vörösbor, az én vagyok. Száraz, de mégsem poros. Gyümölcsös, de fanyar, kicsit túlérett, mindig piros. Tele van vele minden, de nem lesz tömény, hanem annyi, ami mindig elbírja azt, hogy még egy korty kelljen.
Az édes? Hm. Tudja a fene. Szeretem. Ki nem?
A lényeg, hogy a valami mindig akkor lesz valami, ha beengedem a valóságba. Az enyémbe. Édes vörös, beengedlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése