Nem szeretek nyilvánosan beszélni.
Beszélni szeretek, főleg beszélgetni. Ha hagynak monologizálni, akkor előbb utóbb annyira zavar, hogy nincsen válasz, hogy felhúzom magam és provokatív leszek, ami nekem a leginkább ciki.
De kiállni, az más. Jó, jó. Tanár vagyok, alapkompetencia kellene hogy legyen a szónoki működés, mégis remeg a kezem, a lábam, összeszorul a gyomrom, zakatolnak a gondolatok, nyomorgatom a zsebemben a telefont és azon agyalok, hogy milyen részei is vannak egy jól felépített megszólalásnak, de üres a fejem, kiszáradt a szám, és semmi sem jut az eszembe.
Aztán elvánszorgok az első mondatig, és minden megváltozik. Bekapcsolnak az égi kábelek, gurulnak a szavak a számba, jó ízűek, ki tudom őket mondani, megvan a ritmus, működik a mikrofon, lelassul a szívverésem, áttetsző leszek és könnyű, mert nem én beszélek, az csak egy profi látszat, semmi több.
Mert nem jó szónak lenni, szájnak annál inkább.
Mert nem fontos, hogy méltó vagyok e rá, hiszen kukkmindegy, ki beszél.
Mert nekem is szól az üzenet, hallom, értem, megérint.
Mert pontosan ezt kértem a frontokkal darabokra szaggatott, esőszagú, fülledt és álmatlan éjszakában, ezt kértem a tapogatózó reggelben és akkor is, amikor lépcső helyett asztalon, padon kellett felmászni az emelvényre.
Megkaptam.
Fogom.
Szorosan.
És már megint remeg a kezem.
Ha ennek a napnak elérem a végét, tölteni fogok magamnak egy fél pohár bort. Lassan fogom kortyolni, bepárásodik majd az üveg a leheletemtől, mindent beengedek majd belőle, a színét, az illatát, az ízeit. Hagyom, hogy teljesen, igazán élvezetté váljon, mert csak ebben az állapotban nem zavar, ha sós, nedves cseppek csorognak le az arcomon, és összekeverednek a bor tökéletes ízével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése