Kosarat adok

"Feszkómentes, lebegtetett, színtiszta gyönyör."

Ezt mondta. És közben nem nézett rám, valahová a kulcscsontom alá fókuszált, mert tudta, hogy hazudik. Abban jó volt. A legjobb. Simán megettem mindent, amit adott.

Adott téglaszínű háztetőket, amik zsúfolt, rendezetlen utcákból kapaszkodtak az ég felé, mert annyira szomjasak voltak a fényre, amennyire a holtsápadt festők, akik a padlásszobák ablakain beóvakodó naptól várják az áttörés ígéretét. 

A háztetőknek Pinot noir íze volt.

Nekem adta a táncosnőt is. Mert mindenki Mona Lisa mosolyát akarta, de nekem nem kellett. Nekem a pasztell kellett a besötétített, hűvösre szabályozott kicsi szobában, ahol egyedül lehettem Degas-val, és megnyugtatott, hogy a szintén jogász nem várja, hogy értsem azt, amit látok, neki elég, ha nézem.

A táncosnőnek Blanc de noir íze volt.

Desszertet is kaptam, akkor még nem érdekelt a hiúságom. Édesnek férfiak szemét hintette elém, amik mohón tapadtak a fehér térdzoknim és a teniszszoknyám közötti meztelenségre.

A férfitekinteteknek Menoir íze volt.

Tizenhét éves voltam. 

Nem értettem semmit.

Éreztem mindent.

Valamelyik hídon megfogadtam, abban a szeles, meleg éjszakában, hogy ha megtalál a szerelem, visszamegyek.

(- Baba, de hát akkor is szerelmes voltál!!!

- És akkor mi van?)

Nem mentem vissza.

Nem is fogok.

Párizs, most már ki kell mondanom, kosarat adok.

Nekem már Róma kell.

Bocsika.