Enyém a medence.
Keresztben úszom, lassú, túlhúzott tempókkal a víz alatt.
Sötét van, ezen a részen már nem égnek a lámpák. A másik oldalon, a kövesen, fröcsög a víz, a fiúk (bácsik) kiáltásai pattognak az üres lelátók között. Játszanak. Azt játsszák, hogy vízilabdáznak.
Én azt játszom, hogy tudok énekelni a víz alatt.
Az én játékom sokkal klasszabb. Mert valóban énekelek. Tizenéveim minden tisztasága benne van a hangomban. Forgok, táncolok, meséket mondok magamnak, könnyű vagyok, kecses és gyönyörű, úszóhártyák nőnek az ujjaim között, ezüst pikkelyek öltöztetnek, áramvonalas, ellenállhatatlan szirénnek. Bármi lehetek és bárki is, de még nem akarok senki sem lenni.
Odüsszeusz, rajtad az ölnyi vastag kötél sem segítene, ha hallanál...
Enyém az öltöző is az ócska konvektorral. Apa megnézi, hogy elég meleg van-e bent, és megtörli a vizes hajamat, erősen, úgy, hogy beleszédülök a törölköző sötétségébe.
A késő esti edzések egyetlen nőnemű utánfutójaként büszke vagyok és boldog. Kislány a nagyfiúkkal. Csúnyán beszélnek, de ez nem zavar, lesem a szavakat, tanulom, hogyan lehet indulatot így csomagolni. Viccesen. Legjobban az tetszik, "szemétláda".
Tartom velük a lépést, kifulladva menetelek mögöttük, és titkon azt tervezem, hogy az egyik lesz majd a férjem. A göndör hajú, nevető szemű, kevés szavú nagymenő.
Pirulva mondom majd még neki sokáig, "Csókolom!".
De most apám kezébe kapaszkodom.
Még nem ciki, még természetes, hogy vezetnek, húznak, irányítanak, vigyáznak rám, figyelnek rám.
Apuci babája lehetek.
Sosem hívott így. Nem baj.
Csak vitt magával az ő csapatába, az ő edzésére, az ő világába.
És ha sokáig maradtunk, és bezárt az uszi, akkor engem raktak át a fiúk először a falon, amikor kimásztunk.
Engem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése