Éhes vagyok.
Itass meg!
Mert szomjas is vagyok.
Nagyon szomjas.
Nana! Ácsi van.
Nincs zabálás és vedelés. Nem lehet. Mert akkor elrobognak mellettem az ízek, én meg hoppon maradok, meg koppon is. Nyelhetem azt.
Frászt!
Hagymaleves. Francia. Mert az volt a belépőm a békességbe. Selymes, lágy, nem valami agyontejszínezett, magyarított gagyi. Nem. Az, amiben ott a hagyma. És a csók utána nem lesz szagos, ha mind a ketten azt kívánjuk, amit kell. Egymást.
Füge. Nem aszalt vacak. Friss. Legyen csíkos a méztől, legyen savanykás és friss a citromtól, de semmi limonádés keveredés. És a mozzarella tekeredjen pármai sonkába, hogy Itália tálalja magát elém szemérmetlenül, de olyan igényesen, hogy eszembe se jusson az, hogy elpiruljak, csak az, hogy: még.
Kacsamell. Rozéra sütve, vékonyra szelve, mellette sütőtökpüré fahéjasan, édesen, krémesen. De a lila káposzta roppanjon, és ne legyen sok a kömény, inkább a narancs, abból soha nincs olyan, hogy elég, túlcsordulva is megmarad az egyensúly. Paradoxon? Tudom.
Ami pedig ezt a hármast kíséri, az csak a Pinot Triád lehet. Fehér, rozé, vörös. Ebben a sorrendben.
Mert akkor majd elégedett leszek.
Összegömbölyödöm a lábadnál, hangosan fogok dorombolni.
Jóllakott macska.
Nem puma.
Dehogy.
- Eszem a szívedet...
- Meg ne próbáld!!!
Az tabu.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése