Megjött a szél. Lehűt. Kisimogat. Felszárítja azt, ami sok, ami ezen a forró nyáron mindig végigcsorgott a nyakamon, ha nem töröltem le, utat talált a kulcscsontomon át a hasamig, onnan csöpögött a földre, én meg törölgethettem magam után is a nyomokat.
A meleg jó, ha napos, ha éget, ha kiszínez és megváltoztat, de a párás, fullasztó hőség elől nem lehet menekülni, csak a mesterséges hideg csaphat tarkón a szobában, aminek a vége láz és fájdalom, nem adja ingyen az illúziót.
Most viszont érzem, ahogy a hűvös levegő rámteszi a kezét, nem tapogat, csak finoman megérint, józan, okos és érthetően beszél, nem suttog édes ostobaságokat, konkrétan mondja, hogy mi van.
Azt mondja, hogy minden más, ha megáll, ha nem mozog.
Azt mondja, hogy az illatokat csak azonos hőmérsékleten lehet összehasonlítani.
Azt mondja, hogy a kevesebb mindig több, a rend nem lefed, hanem átláthatóvá tesz, hogy a munka nem terápiás elem, hanem a célok biztosítéka.
Mondd még!!!
Hallani akarom ezt a hangot.
Akkor is, hallani akarom, ha be kell csuknom a szememet, szorosan, hogy meg ne lásd, mennyire fáj, hogy megint önmagam vagyok.
Dula 7-et iszom. Mert az édes, és emlékeztet arra, amire emlékeznem sem lenne szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése