Szakítós

Fura jószág a test.

Nehéz megszelídíteni. Amit gondolsz, amit nem mersz gondolni, amit érzel, amit nem mersz érezni, az mind konkrét lesz, tünet, valóság. Jel. A testeden.

Nem vagyok pszichológus, akartam az lenni, de bedarálta ezt az utat az élet, és most talán pont így jó. Mert így a partvonalról ugatok, amatőr dolgokkal dobálom a kedves önkénteseket.

Persze  van, hogy néha betalálok, csattan a tarkón egy-két mondat, és szédüléses ébredés lesz az ára. Gyógyulás? 

Nem mindig. De mosom kezeimet, perelj be, ha akarsz.

Ma, ma viszont nem maradhattam kívülálló.

Ma belöktek a játéktérre.

Francokat!

Még szánalmasabb az egész, mert ma én léptem be önként és dalolva.

Szégyen, de így van.

Most pedig öntelten, undorítóan egyértelműen és végtelenül ostobán bámulnak rám a saját korlátaim.

Torz vigyorral tolják bele a képembe, hogy gyenge vagyok.

Hogy nem vagyok se jobb, se több.

Hogy gyűrődik a bőr a hasamon, mert vannak olyan nyomok, amit nem tüntet el semmi.

Hogy nem vagyok váll, mert nem borul rá senki.

Hogy nem vagyok simogatás, mert üres a tenyerem, hogy nem vagyok vigasz, menedék, támasz.

Megoldás pedig végképp nem lehetek.

Rendet kell raknom. Erős a kényszer, nincs kedvem lenyomni.

Átpakolom a párnákat és a takarókat az ágy egyik végéből a másikba. Semmi értelme.

Felszedem a padlóról a használt dolgokat, zsebre vágom azt, ami már nem kell, szórakozottan, rutinosan rámolok.

Csak akkor kezd el rázni a zokogás, amikor jóval később kidobom a szemetemet.

Ma szilánkokra robbant a kezemben a borospohár.

Elvágta az ujjamat, de nem vérzett. 

Az is a combomon csorgott le.

Mocorog az ölemben. 

- Azt hittem, erős vagy.

- Az vagyok. 

Szorosabban ölelem, följebb húzom. Hagyja. De csak azért, mert még kérdezni akar.

- A szakítással mi lesz?

- Ssss! Holnap, babám. Még meg kell találnom azt a pontot, ami a leggyengébb.

Nem válaszol, nem kérdez, elaludt.

A babák mindig tudják, mi az, amit már nem kell meghallani.