Ami takar

Ami takar, az a bőröm. 

Nem vagyok jó bőr.

Allergiás vagyok mindenre.

Egyszer annyira komoly volt a helyzet, hogy a fiaim gyerekorvosa rohant el a felesége fogorvosi rendelőjébe szteroidért, hogy túléljek egy rohamot. Mert befestettem a hajamat. Vörösre. De a bőröm azt mondta, te nagyon hülye, te barna vagy. És belobbant, bedagadt, bevörösödött (nekem nem lehet, neki bezzeg...), elkezdett megfojtani. A homlokomtól indított, de tudtam, a nyakamra pályázik, ha oda ér, nem lesz több levegő. Nem viccelt.

Még kapok levegőt. Tudom, nagy részét a bőrömön keresztül, de már nincs festék, nincs illatos és krémes tusfürdő, nincs vajas, olvadó és ragyogóvá színező testápoló, nincs nap, ami karcsúra varázsolna, nincs semmi, csak a hófehér valóság, a rengeteg anyajegy, a gyógynövények taszító illata és én.

Vonzó?

Nem.

Pedig valahol mindent el kell kezdeni. 

Valahol mindent meg kell nyitni, valahol mindent meg kell bontani.

És hol máshol, mint ott, ahol élesedik a kép, ahol felismerhető lesz, hogy ez, mi ez.

A bor a tőkén kezdődik. A göcsörtös, saras, rügyes, nedves és nyers tavaszban.  Akkor, amikor már mindent elvett a földtől, amire szüksége van. Amikor már megcsókolta a nap. Nem szájrapuszit adott, hanem olyan csókot, ami mindent megmozdít, ami életet teremt a bizonytalan és óvatos fantáziából, kontúrokat rajzol a vágyhoz, és nem engedi, hogy beteljesülés nélkül megússza bárki is az egészet.

Olyat.

Ez a kezdet. Ami pontosan ugyanaz, ami takar.
A bőröm.

Nincs spoiler.

Ugye ennyi is elég?

Légyszi...