Fekete-arany

Van olyan, amikor nincsen semmi.

Csak a súlyom, ami a kanapéra szegez.

A párnák megtartják a derekamat az egyik oldalon, de a másik oldalon a szőnyeg olyan mélyen van, hogy beleszédülök. Próbálok teljesen rátapadni a támlára, azt hiszem, meg tudom emelni magamat, esélytelen.

Kövek vannak a gyomromban, mohás szikladarabok, érzem az ízüket is, ahogy nyelek, jobb, ha nem mocorgok, akkor talán nem fogok leesni.

A plafont nézem, furán hintázik, jobbra-balra ringat engem is, de ez sem hoz kegyelmes bódulatot, csak az émelygés fokozódik arra a szintre, ami már nekem is sok.

Valahogy az oldalamra kecmergek, azt képzelem, hogy a kanapé egy csónak, ami a fekete folyón úszik csendben lefelé az éjszakában, még hallom is, ahogy a víz lustán kóstolgatja alattam a lábam közé gyűrt, félig lelógó takarót.

Kitágul a pupillám, és ott, ahol a szivárványhártyával találkozik, ahol alig lehet eldönteni, melyik a sötétebb, ott tükröződnek a folyó fényei, amik arany pöttyöket csókolnak a szemembe.

Elalszom egy pillanatra, vagy egy percre, órára, fogalmam sincs, de aztán felcsap a víz, beterít a rosszullét újabb hulláma, és tágra zárt szemekkel sem tudok hová bújni, nincsen hely se kint, se bent.

Tudom, hogy nincs víz. Csónak sincs. Tudom, hogy a párnákat régen lerúgtam. Az is világos, hogy el fogom érni a lábammal a szőnyeget, csak bátran kell mozdulni, határozottan, lendülettel, belekapaszkodva abba a biztos tudásba, hogy minden folyó a tengerbe érkezik meg, és minden fekete-arany éjszakát lekaszabol kőből kihúzott, éles karddal a fehér-ezüst hajnal. 

- Szerintem sok bort ittál.

- Szerintem pedig keveset.