Ugye Naámán?

Esik.

Szeretem.

Nem csak azért, mert nem kell kicibálnom a locsolócsövet, kerti papucs - benti papucs sormintát táncolni szólóban a kinti csap és a terasz között, kannát emelgetni, tápot adagolni, kitalálni, hogy mikor nem leszek nyakig vizes, ha jobbra tekerem a fejet vagy ha balra. Nem. Ez csak a praktikus énem lustára hangolt működése.

Azért szeretem az esőt, mert lemos, leöblít, eláztat, kiold mindent. Piszkosul jól tisztít...

A föld, a víz és a levegő ősi hármasában nekem a víz a legerősebb elem. A föld kizárólag eligazodni segít, mindig jó, ha tudom, mi húz magához, mitől vagyok nehéz, mi támaszt meg. A levegő rég beépült a magán-mitológiámba, bár már felfogtam nagy nehezen, hogy a Szélherceg nem fog soha eljönni értem, fölkapni és bevinni magával a vihar szívébe, de azért abban nem vagyok biztos teljesen, hogy nem is létezik.

A víz viszont nem mese, nem gravitáció, hanem a következő napba vezető úton az a kapu, amin át kell menni, hogy a holnapba érkezzem meg.

Mert a napok foltokat hagynak. Hamu potyog a frissen mosott farmeromra, a szomorú kutya orra biztosan saras, amikor a tenyerembe nyomja, a táblafilc (gőzöm sincs hogyan) színes csíkokat rajzol a csuklómra, az elvárások maszatos kézzel fogják át a nyakamat, a szempillafesték elkenődik, a szájfény nem marad a helyén, és ahogy nem figyelek, azonnal lerúgom a papucsot, hogy meztelen talppal keressem a kő érintését.

Így ahhoz, hogy be tudjam fejezni azt, aminek vége van, ahhoz, hogy  tovább tudjak lépni arra, amerre mennem kell, ahhoz le kell tisztítanom mindent. Átöblíteni a gondolataimat, letörölni az arcomat, kimosni az érzéseket, beáztatni, ami belém rakódott.

Akkor is, ha tudom, hogy van, ami velem jön, nincs oldószer, ami eltüntethetné.

Kényszer? Mosómedve-működés?

Az.

Vagy nem. 

Ugye Naámán?

Ja, még valami. A bort nem vizezzük. A vizet borozzuk. Ez nagyon fontos! :)