Nem bonyi

Elkalandoztam.

Nem figyelek, csak dobolok az asztalon.

Sorban koppannak a körmeim, feszes ritmusban, végül a saját idegesítő hangjaim húzzák a szememet a kezemre, és így én is visszatalálok a monitor beteg fényébe, ahol a púderes háttérképek harmóniáját a karmaim vöröse veri szét.

Élesebbre kellene reszelni őket.

Nem fogom.

Amilyen idióta vagyok, magamat sebezném meg velük. Vagy ami még nagyobb gebasz, szaladnának a harisnyán a szemek világgá, pattanna a kötött kardigánon a fonal, sikítva menekülne előlem a selyem blúz és a melltartó csipkéje.

Így az marad, ami lenni szokott.

Puha ujjbegyekkel, elegánsan rövidre gömbölyített, veszélytelen és ízléses leütésekkel hurkolom a mondatokat, írom ki magamból azt, amit akarok.

Úgy, ahogy akarom.

Gyere! 

Közelebb!

Még!

Hajolj ide! 

Annyira, hogy érezd a leheletemet, hogy felálljon az összes pihe a tarkódon, hogy megremegj a váratlan intimitástól, és ne tudd eldönteni hirtelen még azt sem, hogy mit szeretnél igazán, ellökni vagy magadhoz rántani.

Annyira.

Mutatni akarok valamit. Fontosat. Csak neked.

Nézz ide! 

Látod?

Látod itt, a bal fölső sarokban a nevedet?

Megmondom.

Nem látod.

Mert nincs itt!!!

Miért???

Mert ez nem levél, világos???!

Nincs címzett!

Érted?

Szerintem igen.

Nem bonyi.

Na!

Most komolyan itt hagysz?

Ej már...

A borig még el sem jutottam.