Értsd meg!

Ül mellettem a lépcsőn. 

Ülök mellette a lépcsőn.

Minden szép. A napnak ereje van, égeti az arcomat, de nem pirulok, pedig tudom, hogy foltos lett tőle a pólóm a karom alatt. Nem érdekel. Most a mindennek kell szépnek lenni, nem nekem.

Ez a szépség is pontosan olyan, mint a többi. Tele van sebekkel.

Hagyom, hogy beszéljen. Ha mondhatja, talán hamarabb kivérzik, ami vagy azt jelenti, hogy begyógyulnak a vágások, amik láthatatlanul borítják be tetőtől talpig, vagy azt, hogy belehal. Nem mindegy. Se neki, se nekem. De ő régi harcos, én pedig régi úrilány vagyok, így úgy teszünk, mintha mindegy lenne.

Nem fordulok felé, kibújok a papucsomból, hogy a napnak adjam a lábamat, így könnyebb.

Nekem. 

Emlékszem.

Három hónapos élettel a szívem alatt mondtam ki: "Én, szeretlek, szeretetből megyek hozzád."

Nem hazudtam, csak nem tudtam, hogy nem mondok igazat.

Nem akarok emlékezni!

Felállok. Feláll. Indulnunk kell.

Mert a család, az szent. 

Ez komoly???

Már befordultam a sarkon, amikor megérzem, hogy az átizzadt póló alatt folyik végig a hátamon valami meleg, sűrű fájdalom, pontosan ott, ahol végigsimított rajtam. (- Flow-ban vagyunk. - Abban.)

Értsd meg végre!

Nincsen egyetlen, drága egyetlenem.

Nincs...

A bor?
Basszus!
Az a kocsiban maradt.