Középen

Térdre borulok.

Sötét van, de egy spot itt maradt.
Vakít, bántóan sok, felerősíti az éjszakát.
Engem világít meg, engem zár be, engem mutat fel.
Középre rak.

Meztelen vagyok.

Fázom.

Érzem, ahogy kirajzolódnak a bordáim, ahogy feszül a bőröm. Rám feszül.

A fáradtság fekete csíkokat simogat szórakozottan a gerincemre. Csak úgy. Könnyű és terv nélküli ujjakkal, nem gondolva arra, mit hagy ott a keze.

Aztán valahol a lapockáknál, a tövükben, elkezd növekedni a bőröm alatt.

Nagyon fáj.

De nem fér el bent, ki kell, hogy törjön. Rajtam keresztül, átszakítva a testemet, véresen és egyértelműen, úgy, ahogy régen ki kellett vágni belőlem két (vagy három) életet, mert nem volt több hely a szívem alatt. Úgy.

Tudom, hogy ezt nem lehet kibírni ép ésszel. Tudom, hogy ebbe már nem fér el az öntudat. Tudom, hogy a szárnyak, amik belőlem nőnek, égig érnek, és lepereg róluk kövér, forró, vörös cseppekben az, aki én vagyok.

És történjen bárhogy, legyen bármilyen iszonyú.

Ezt akarom.

De Uram!

...

Uram, legyen úgy, ahogy Te akarod.

Mert nem én vagyok középen.

A bornak semmi köze az angyalokhoz.