Kegyelem

Uram, ez most szánalmas. 

Mert épp az előbb fejeztük be a szertartássá kövült beszélgetést.

Még érzem a térdemen a súlyom nyomát, még csöpög a hajamból a víz, amit az a pokolian következetes napi kényszer sajtolt ki belőlem, hogy szinte ájulásig gyötörjek minden izmot, minden inat, hogy újra és újra nekicsapódjak a testemből rakott falaknak a létezés minden földi spektrumán.

(Már jó ideje magam sem értem, miért...)

Még ott vergődik az edzősaroknak is tökéletes folyosó sötét csendjében a záró mondat, még lehet hallani, ha valaki nagyon fülel, hogy "Úgy legyen."

Mégis, megint neked akarom mondani a magamét.

Most is neked.

Pedig kristálytiszta, hogy te pontosan látod, mielőtt még megszületne a fejemben bármilyen gondolat, hogy milyen szavakban gurul majd eléd az, ami én vagyok.

Vagyis.

Tudod, hogy most nem azért mondom, hogy megértsd.

Nem azért mondom, hogy válaszolj.

Nem azért mondom, hogy lámpást adj a kezembe.

Még csodát sem kérek, Uram!
Minek? Megváltottál, és talán még most sem vagyok annyira őrült, hogy ne ismerjem fel, hogy ennél nagyobb lehetetlenség nem is lehetséges.

Most csak azért beszélek, azért húzom bele az időt a mondatokba, azért locsogok, fecsegek, magyarázok és magyarázkodom, hogy nehogy, hogy még véletlenül se mondjam ki azt, amit kellene.

De neked nem is kell kimondanom.

Ez a kegyelem.