A szél

Hallod? Süvölt. Zúg. Nincs előtte akadály, nincs semmi, ami ellenszegülhetne neki. Elemi. Alap. Erő. Engedd el magad, hagyd, hogy vigyen! Jobb lesz.

Ott áll, a hegy tetején. Ahol már nincs zöld, csak a szürke és fehér sziklák. Ott, ahol a csend a szél, mert mindig fúj, és már meg sem hallod. Fekete köpeny van rajta, kapucnis, hosszú és bő. Mert a szélnek öltözött. Nem, nem neked. Mert nem akar szép lenni, csak lenni. Mégis iszonyú a szépsége. Tudja. Kacagva engedi, hogy a köpeny alá bújjon, hogy tépje, szakítsa, rásimítsa, lekapja, vigye köpennyel vagy köpeny nélkül, aki érte jön. Ki? Talán te. Talán más. Nem érdekli.

Ne menj közel hozzá!!! Kérlek, ne... Olyan, mintha nem figyelne. Olyan, mintha nem is látna, de az arca maszk, a haja lepel, a szeme tükör. Nem néz rád, mégis lát, nem fordul feléd, de azt gondolod, hogy kitárta a karjait és ölelni akar. Nem szól, de hallod, ahogy suttogja, bele a füledbe, hogy "még".

Vonz? Őt akarod? Ostoba!!!

Én is ott vagyok. A sziklák mögött. Ahová nem ér el a szél keze. Fehér köpeny takar, puha, meleg, mégis reszketek. Belekapaszkodom a kövekbe, úgy nézem a másikat. Arcon csap a vonzása, a lendülete, a merészsége, az ami nem én vagyok. Ami nem lehetek én. Akihez semmi közöm!  Indulattá keményedik bennem az irigység és a félelem. De ami történik, arra  nem készültem fel. Arra nem lehet felkészülni. Mert ahogy elindulok, ahogy kilépek a takarásból, ahogy belekap a köpenyembe a szél, meglátom, hogy feketén lobban, ami eddig fehéren ölelt, hogy én kacagok, hogy nincs kit lelöknöm, csak én zuhanhatok.

Csukd ki a szelet! Gyújts tüzet a kandallóba! Igyál! De jó bor legyen.