Szimpla hiszti

Befeszült. Nem figyel.

Nyűgös?

Fáradt?

Feladta?

Vagy ez csak egy szimpla hiszti?

Gőzöm sincs.

Hogy abba a bánatos, rohadt életbe, miért nem adtak hozzá használati útmutatót?!!!

Mindenhez adnak...

Pedig szépen beszélek. Röviden, tagoltan és világosan. 

Nem válaszol, csak a hátát látom, ahogy magzatpózban fekszik a földön, az egyik keze visszagyűrve a csuklója felé.

Ezt ismerem, mert így alszik. Reggel pedig nem érti, miért fáj a karja.

- Baba, ennek semmi értelme. Itt fogsz elaludni, jobb lenne, ha az ágyban, sokkal jobb. 

Szusszan, még kisebbre gömbölyödik, a válla megrándul, halványan még ott van rajta a nap nyoma, de már elkezdte róla letörölni a színt a hold és a tél közelsége. Na igen, ő nem a nyárra született.

Nem adom fel.

- Figyelj kicsit! Nem tehet róla. Hallod? És te sem tehetsz semmiről. Ez csak ilyen és kész. Majd az idő kisimogatja. Nem?

Váratlanul, hangosan felnyüszítve, levegő után kapkodva kezd el zokogni.

Állok, bámulom, lefagytam.

Nem gondolkozom.

Már minek.

Mellé fekszem, magamhoz ölelem, átkulcsolom a lábaimmal is, szorosan, erősen.

Megvárom, amíg álomba sírja magát, és közben úgy nyelem a könnyeimet, mintha édes, aranyló Tramini csorogna végig a torkomon.

Különben megfulladok.