Tiszta?

Nem az vagyok, akinek látni akarsz.

Ez tiszta?

Egyébként túl hamar rájöttem, hogy mennyire nem vagyok az, akinek látni akarnak.

Valahol Miskolc és Eger között történt. A vonaton.

Azt hiszem, a huzat kinyírt. Anyai örökség, de csak most, negyven fölött érzem a súlyát. Most már én is mániásan próbálom elkerülni, hogy a derekamat csókolgassa a cúg. De akkor még fogalmam sem volt arról, hogy érzékeny vagyok a levegőre, hogy nyomot hagy, fájdalmas gyulladást, meggyötört idegeket.

Bámultam ki az ablakon, nem gondoltam semmire, lobogott a hajam, nem láttam a tájat, belső mozi futott, ahogy akkoriban szinte mindig. Aki pedig titkon nézett, dehogy nézett, bámult, ő is csak egy "baba" volt. Magas, vékony, okos fiú, nagyon okos, aki azt hitte, szeret.

Jóval később mondta, hogy akkor, ott, a vonaton döntötte el, hogy én vagyok az, akit neki rendelt az ég. (Édes, ostoba, okos fiú...) De akkor ez nyilván szíven vert. Tudni akartam, miért.

Mindig az érdekel. Csak az.

Azt mondta, hogy ahogy néztem, az fogta meg.

Hogyan néztem?

Tisztán.

Tisztán?

Nem tudott semmit.

Semmit.

"- I’ve had enough. 
- I’m sorry bae. I swear I didn’t know you would react this way. I mean, had I known that my words would hurt you, I probably wouldn’t have said anything in the first place.
- You know nothing, Jon Snow."

Tiszta a padló.
Tiszta a ruha, amikor forrón és puhán emelem ki a szárítógépből.
Tiszta a hatáskör és az illetékesség, de csak akkor, ha tiszta a titulus.
Tiszta az agyam, ha magamhoz tértem, ha felfogtam, hogy mit kell tennem és miért.
Tiszta az ablak.
És ami a legtisztább, az a borospohár. Annak ragyognia kell. Az az alap.
Én?
Jon Snow, Baby...
Pssszzzt!!!