Ez a nap hűtlenül elhagyott. Pedig még csak bedugta a fejét az ajtón a kora délután, mégis tudom, hogy mit cipel majd be szuszogva az ajtón az éjszaka, dobja le az ágyam mellé, hogy reggel belelépjek majd, amikor a padlót keresi vakon a lábam, hogy csak azon keresztül tudjak elindulni a vaksi hajnalba.
Ilyenkor csendben akarok lenni.
Ez nem az a csend, ami kint van és kattog. Nem, ez a csend bent lakik.
Fura egy jószág. Puha, világos szőre van, nagykutya méretei hatalmas, barna szemekkel. Jó, jó, kicsit folyik a nyála, néha csuklik, de legalább nem büdös. Ha leülök felhúzott térdekkel és átkulcsolom a lábamat, a fejét bepréseli a karom alatt, a combomra hajtja a fejét, ott szuszog.
Jól megvagyunk mi ketten.
Ezzel a csenddel lehet kizárólag beengedni a hangokat.
Nem, nem azt az őrült, lüktető ritmust, ami a kocsiban bömböl, ahogy
bedobom magam és a gázra lépek, és nem is azt, ami lendületet ad a
lábamnak a futópadon, ütemet a testemnek a tornaszőnyegen. Ezek más hangok.
Ezek a hangok édesek. Rekedten és mélyen szövik a dallamot bele a húsomba. Láthatatlan, hűvös mintákat rajzolnak a csontjaimra, a legintimebb tetoválást pedig egyenesen a szívembe varrják. Minden szónak jelentése és jelentősége van. Balladákban súgnak a fülembe fájdalmasan gyönyörű meséket, felemelnek, nem túl magasra, hogy ne féljek, ott ringatnak.
Egyedül már rég nem merek velük találkozni. Sokkal veszélyesebbek
rám, mint bármelyik ember, bármelyik találkozás, bármelyik gondolat,
bármelyik helyzet.
Mert tudják, hogy ki vagyok, mert felismernek, megszólítanak, becéznek, babusgatnak, ölelnek, simogatnak. Szeretnek. Én pedig megyek velük mukk nélkül, nem érdekel hová, miért, meddig.
Nekik nem kell bor.
Ők belőlem isznak.
Kérlek.
Ne engedd, hogy csendben maradjak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése