Nem szeretem, ha fényképeznek. Zavarba ejt. Azonnal magamba húzódom, fedek és takarok mindent, megfagy a mimikám, üres lesz a szemem és én már ott sem vagyok, pá-pá kamera, próbálj más célpontot találni.
Volt nagyon régen egy fotós, valahol Budafokon, egy rendetlen udvar poros boltjában, ahová igazolványkép kényszer miatt óvakodtam be huszonéves egyetemistaként, naivan és meggondolatlanul. Minden ment, ahogy szokott, összeszorult a gyomrom, mikor megláttam a széket, az esernyőnek kinéző valamiket (állítólag a fénnyel szórakoznak, nincs jobb dolguk), jött az "én itt sem vagyok" pózom, kattant a gép, pár másodperc csend, aztán a férfi mondta, hogy próbáljak meg már valami normális fejet vágni, én próbáltam, újabb kattanás, megint csend. Teljesen váratlanul, úgy, hogy a szívverésem is kihagyott pár ütemet a rémülettől, elkezdett velem kiabálni. Nem emlékszem a szavaira, csak az üzenetre, hogy ő engem akar látni most is, a képen is, és nem érdekli, hogy tetszem-e magamnak, vagy mi a franc bajom van, de neki tetszem, jó lenne, ha hagynám, hogy tegye a dolgát. A módszer bevált. Kiordított a páncélomból, annyira megdöbbentem, hogy mosolyognom kellett, és megnéznem őt magamnak, hogy ki az, aki ezt merte, aki belépett, bár nem hívtam, megnézett, bár megtiltottam, belém nyúlt a szavaival, megfogott, biztos kézzel, erősen, és kihúzott a székre, az esernyők alá. Utána ő kedves lett, és a képek jók. Nagyon jók.
Ma képeket nézegettem. Nem ezeket, ezeket elnyelte az idő. De megnéztem, milyen voltam régen, milyen voltam nagyon régen, milyen vagyok ma, és elképzeltem, milyen leszek holnap. Mert holnap is lesz szék és esernyő. És csak ezért az emlékért, ha már oda kell ülnöm, rá fogok gondolni, hátha akkor én leszek majd azon a képen, legyek akármilyen, de én.
Remélem, ő még fényképez. Remélem, úgy, mint akkor engem.
Remélem, szereti a jó bort. Szeretnie kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése