Ma fáradt vagyok. Ez a nap meghajlított, de azért finoman, gyengéden, biztos kézzel, hogy ne roppanjon a gerincem, ne kattanjon a térdem, ne húzódjon a nyakam. Csak éppen annyira, hogy remegjen mindenem kívül és belül. Sebek nélkül, de nyomot hagyva.
Most kapaszkodom, kúszom, csúszom és úszom.
Az a legjobb. Lemerülök a víz alá, érzem, ahogy ölel, tart, majd elrugaszkodom, mert a talpamat fogja, van támasz a lendülethez, lehet hosszan siklani, és csak akkor emelem ki a fejemet a víz alól, ha már valóban kell a levegő.
Ma ettem. Úgy, ahogy azok, akik sokáig koplaltak. Nem azért, mert ellenség lett az étel, hanem azért, mert nem volt fontos enni. Ilyenkor nagyon óvatosan szabad csak nekiveselkedni a dolognak. Megfontoltan választani, csak azt venni kézbe, ami valóban hiányzik, lassan és kicsiket harapni, és közben figyelni arra, mikor jön az, hogy ennyi elég volt, nem kell még egy falat, mert az arányok akkor felborulnak, torzulnak, és attól ráz a hideg.
Előétel. A legjobb. Persze nem pogácsa. Abba belefulladok. De a pirított kalács libamájjal, az már az a minőség, amiben elfér a túldimenzionáltan fránya ízlésem.
Ma innom kell. Persze, hogy bort. És ha libamáj, akkor aszút. Olyat, aminek már óarany mélysége van, régi, de nem öreg. Olyat, amiben ott a dohány illata, a birs fanyarsága és a méz édessége. Sűrűt, olajosan cseppenőt, pici kortyokban, sokáig forgatva az ízeket a számban, mielőtt végül magamba engedem.
Ma nem igazán akarom, hogy holnap legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése