Viking szobor

Van, ami nem mozdul.
Statikus, kőbe faragott, örök. Nehéz vele mit kezdeni. Főleg ott, ahol mindig fúj a szél.

Északra gondolok. Arra az északra, ami forró volt, nem hűvös. Ami szeles volt és dinamikus. Arra, amikor térdig kopott a lábam minden nap, mert nem lehetett megállni, menni kellett, követni a partokat, elkapni a fejemet a vitorlák elől, amik az arcomtól milliméterekre csapódtak a levegő tenyerébe, majd az kacagva lökte vissza őket, könyörtelenül,  hiába nyöszörögtek olyan fájdalmasan. Arra az északra, aminek dél szaga volt, fahéj és kardamom, tekercsekben gőzölgő gyomorhalál, fagylaltcseppek az ujjaimon, éjszakai napsütés vakító fényessége.

Arra.

Mert ott, ahol a tenger is lehetetlenül meleg, ahol minden mássalhangzót ritmus nélkül pattogtatnak, és mégis lágy marad a szó, ott álltam földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul, szoborként a szobor előtt.
Mert mi a francot keres ott ez? Mi köze van Pánnak és a ráfonódó lánynak északhoz? Hm?
Megmondom.
Semmi.
De valahol, mélyen, lenyomva, olyan titokként, amit én sem tudok megfejteni, valahol, ahol a vikingek kőkemény izmai tartják meg Európát ájuló ölelésben, ott ennek a statikus és örök vágynak is kell egy nyamvadt üvegvitrin, és kellek én, előtte állva, bámulva, zavarban, talpig meztelenül.

Ragnar, ez a hódítás sem tart örökké.
Pán, ha van még sípod, ha tudod még, hogy a bort te teremtetted, akkor kerüld északot!
Hallgass rám...
Nem neked való.

Meg nekem sem.